Mielőtt csak úgy belecsöppennénk a napjaimba, hadd meséljek el egy történetet:

Egyszer egy kutató csapat egy feltáráson vett részt. Egy, még eddig sosem látott ereklyét fedeztek fel, melynek eredetét nem tudták beazonosítani, ugyanis egyetlen kultúra stílusára sem hasonlított, amit addig ismertek.
Az ereklye egy kaszára hasonlított, s mivel a hely alapján az ógörög időből származhatott, ezért Kronosz Kaszájának nevezték el. Kronosz az idő és sors istene a görög mitológia szerint, s kezében karddal vagy kaszával ábrázolták. A kasza az elmúlás jelképeként szolgált, s ezáltal hivatkozott az időre, s a végre, mint sors. Így hát az elnevezés egész találó, hacsak nem pontos volt a feltárt tárgyra. A romok, ahol a kutatók voltak egy másik titkot is rejtett, mégpedig egy kőtáblát, s azon rajta egy üzenetet, melyet lefordítottak:

“12 ereklye adja meg a választ,
Tizenharmadik űzi el a káoszt.
Nulla lesz a kezdet, és a vég,
Számozásuk tizenkettedikig ér.
Kérdésedre a válasz már adott,
A megoldás a versben lakott.”

A kőtábla hátoldalán 12 jel volt kör alakban rendeződve és középen egy 13. jel. Ez valószínűleg az elején lévő üzenetre utalt.
A kutatók között volt egy nő, ki magával hozta még tipegő korban lévő gyermekét. Nem sejthette mi lesz a sorsa ezen döntésének, s nem tudhatta mily jelentőséggel bírt az a pár sorocska, melyet lefordítottak.
Már hetek teltek el, mióta megtalálták az ereklyét és a kőtáblát. Ez az éjszaka mégis más volt, mint a többi. Hogy miért? A kis tipegő barátunk kalandozni indult egymagában, valószínűleg megunta kis helyét a napok múlásával és úgy döntött feltalálja magát. Hát ez nagyszerű, mily leleményes kis teremtés, gondolnák az egyszerű emberek, viszont a kasza szabadon volt hagyva az egyik sátorban, ahol vizsgálták és adatokat gyűjtöttek. A kis virgonc útja viszont pont ide tartott.
Már egész sok idő eltelt. Néhányan felébredtek pár csörömpölő hangra, ami akkor történt, amikor pelenkás barátunk az ereklye irányába vette az útját nem törődve az akadályokkal, eszközökkel, amik gátolták céljait. Valószínűleg megtetszett neki, hisz olyannyira körberajongta itt mindenki már napok óta, annak biztos oka lehet, amit ki kellett derítsen.
El is érte célját, és odaért a kaszához, ekkor már elindultak páran a sátor felé, ahol volt a kis bajkeverő. Egy rohanó alak zavarta meg a sétáló társaságot, egy nő, ki felébredve tapasztalta gyermeke hiányát, s a zajokból csak rosszra tudott gondolni, amivel nem is tévedett, ám nem igazán ért időben oda.
A kis lurkó ugyanis a pengét tartott érdekesnek, amivel megvágta a kis ujjacskáját. Ettől felsírt, amire betoppant a brigád.
Az anya felkapta, ám a gyermek elvesztette eszméletét, majd egyazon pillanatban a szintén itt tárolt kőtábla halványan világítani kezdett, majd szétesett. Hirtelen szeles lett az idő, s egy mély hangot hozott a szél:

“A kasza mától a tiéd, mind erejével, mind átkával!
A vers elhangzott, a sors téged választott.
Tagadod, vagy használod, már mit sem számít neked,
kit az elmúlás hiánya átkoz mostantól.”

A gyermek kinyitotta szemét, s a seb az ujján eltűnt.
Az ott lévők nem tudták, hogy álmodták-e vagy sem, valós volt-e vagy sem, de a kőtábla darabokban volt, így az volt az egyetlen nyom, illetve a sérülés, vagyis inkább annak hiánya a piciny ujjon.
A csapat elhatározta, hogy megkeresik a maradék ereklyéket, hogy választ kapjanak az eseményekből adódó kérdésekre.

Így került hozzám majdnem 10 évvel ezelőtt Kronosz kaszája.

Majd 10 év telt el, miután Kronosz kaszájának tulajdonosa lettem egy véletlen folytán. Jelenleg 12 éves vagyok, s azóta hatalmas megmozdulásokkal kerestetik a maradék ereklyéket, hogy többet megtudjanak erről az egészről.
Kronosz kaszájának átkáról, s erejéről egész sokat kiderítettek általam.
Évekig semmilyen nagyobb teszten nem kellett részt vennem, mert gyerek vagyok és ezt tiszteletben tartották. Heti kétszer kontrollvizsgálaton kellett részt vennem, ahol a fizikai és mentális állapotom figyelték, hogy ha bármi történik, segíthessenek. Megnézték a vérnyomásom, erőnlétem, látás, hallás, kitartás. Igazából egy reggeli rutin edzés folyamata volt csak. 
Mivel ezzel együtt nőttem fel, sosem kérdőjeleztem meg, illetve heti 2 alkalom nem volt a világvége. Körülbelül 2 évvel ezelőtt megpróbáltak érzéstelenítőt használni, hogy azt a bizonyos “elmúlás hiányának átka” részt teszteljék. Viszont nem hatott a beadott érzéstelenítő, így első körben egy újfajta külsőleg alkalmazható érzéstelenítőt kellett megalkotniuk, ugyanis minden más ellen immunis volt a testem. Miután ezzel megvoltak, apró szúrások, vágásokkal nézték a regenerálódásom. 
Hihetetlen sebességgel beforrt bármilyen sérülésem, viszont a “levált” sejtek nem regenerálódtak tovább, elvesztették ezt a különleges erőt.
Tehát nem a testem változott meg, hanem egy új erő hozza működésbe a gyógyulási folyamatot.
A fizikai erőm is megnőtt, illetve a reakcióidőm is javult.
A többi ereklyéről is időközben lett pár hír. Különös módon az ereklyék gazdákat kezdtek el keresni maguknak. Valószínűleg a kőtábla lehetett ennek az oka. 4 gyermek volt, akinél furcsa jelenségeket fedeztek fel, illetve 1-1 régi tárgyat a közelükben. Egy íj, egy saru, egy kalapács és egy babérkoszorú. Néhány képességüket már felfedezték, amik alapján a tárgyak is nevet kaptak:
Artemisz íja: Állatok irányítása, idézése, vadászat
Hermész szárnyas saruja: Mozgékonyság
Hephaisztosz kalapácsa: Különleges fegyverek és páncélok, és készítésük tudása
Apollón babérkoszorúja: Regenerálódás, gyógyítás

Ezen tárgyak kulcsfontosságú szerepet töltöttek be. A kutatócsapat egy érdekes ötlettel állt elő. Átokátruházás. 
Ennek több oka volt. Egyrészt a pozitív előnyei például a kaszámnak.
A regenerálódás és immunitás ereje. Bár meglévő betegségek ellen nem véd, de mindennemű kártékony dolog kialakulását megakadályozza. 
Illetve, ha nagyobb mennyiségben tudnák tesztelni a mellékhatásokat előrébb lennének a kutatásban.
Viszont a hogyanját és mikéntjét még nem tudták először. 
Egy elkerített területre volt szükség, illetve egy olyan szolgáltatásra, amely esetén lennének jelentkezők.
Erre mi, ereklyegazdák adtuk meg a választ, ugyanis előszeretettel ütöttük el az időt általunk kreált csaták közben.
A válasz egy játékterület megteremtése volt. 
Jó-jó, de egy játékban ellenfél is van. Nem harcoltathatnak embereket egymás ellen csak úgy. De mi sem egymás ellen harcoltunk.
A megoldáshoz itt jön képbe Artemisz íja. Ezen tárggyal különböző lények idézhetőek. Ezek ellen mentek a mi kis csatáink is, tehát a lehetőség adott volt. 
Hephaisztosz kalapácsát próbálták ötvözni a tudománnyal, hogy létrehozzanak egy játékrendszert, ami képes kezelni ezen képességeket, illetve átruházni egyes erőket. 
Ezzel el is kezdődtek a folyamatok és intézkedések a 0. kupola megalkotásához.

Mi ereklyetulajdonosok beceneveket kaptunk, illetve adtunk egymásnak, egyrészt, hogy a személyazonosságunk valamelyest rejtve legyen, másrészt baráti körben így mókásabb volt. Ezek a nevek születtek:
Artemisz -> Sagi (Saggitarius)[szádzsi], csapatunk fiús lány tagja.
Hermész -> Sura (Surranó)[sura], mert ő a legfürgébb srác.
Hephaisztosz -> Tory (Thor)[tori], a kalapácsos.
És az utolsó Apollón -> Lexy (Alexa)[lekszi], mert a neve jelentése védelmező, így ő a kis támogató boszorkánk.
Ohh illetve önmagam kifelejtettem. Zeronil lett a név, röviden Zero, mely a vers “nulla lesz a kezdet, s a vég” részét szimbolizálja. 
Egy évvel később elkészült a prototípus kupola, s ezzel a játék tesztelése is megkezdődhetett.

– Hallottátok? Elkészült a prototípus, szóval bemehetünk végre. – mondtam izgatottan.
– Akkor mire várunk? Menjünk! – pattant fel Sura, és megindult az egyik irányba.
– De hisz nem is arra van a bejárata. – kapta el a ruháját Sagi, majd ránézve Lexyre, neki szegezte a kérdést.
– Jössz te is?
– Persze, de szólok Torynak is.
Miután Lexy visszatért Toryval, megindultunk a bejárathoz. Kisebb teszteket láttunk már a felnőttektől, de saját bőrünkön még egyszer sem tapasztalhattuk egészen mostanáig.
Mind nagyon kíváncsian vártuk, ugyanis többször megpróbáltunk bejutni, de nem hagyták, és csúnyán leszidtak minket minden alkalommal, amikor elkaptak.
A bejáratnál egy kisebb csapat gyűlt össze, akik már vártak minket. Úgy tűnik mi vagyunk a fő próbája az eseménynek, ám ez minket egyáltalán nem zavart, szinte észre se vettük az embereket, csak a bejáratot figyeltük, majd átléptünk rajta.