Egy vers, mi vágyat ébreszt,
Egy rím, mely százat érhet.
Kedvesség, hogy jobbá tedd,
Mit elrontottál, s sebet ejtett.

Újabb nap, reggel köszönt.
Délre már a lelked törött,
Mégis szebb lett mosolyod,
Mert éjjel veled szuszogott.

Megállni nem tudod már,
Hogy rágondolva mosolyogjál.
Ekkor döbbensz rá a bajra,
Szerelembe sodort az arca.

Mégsem lesz sírás tárgya,
Ha vallomásra választ várva,
Előtte állsz könnyes szemmel,
Egymásé válva ezennel.

Bár szerethetnélek újra,
Anélkül, hogy lenne súlya.
Nem tudnám a válaszod,
S lehetnék a támaszod.

Talán szeretlek is újra,
De akkor el sem múlna,
A vágy a szép tekintetedre,
A gyönyörű lelkedre.

Mégse szeretnélek újra,
Mert, ha ettől szívem elbújna,
Kettőnk lehet eltávolodna,
S nem tartozhatnék többé oda.

Álmodozni szeretek újra,
Mert rajtam lesz a gúnya,
Mely bátorrá tesz engem,
S elűzi gyötrő félelmem.